2016. január 10., vasárnap

II. Negyedik

Drága olvasók! :)
A napokban lett a blog egy éves <3 szeretném megköszönni annak a 167+ embernek, akik mellettem állnak <3
Ti vagytok a legjobbak :)



Mióta Harry visszajött, kezdek megőrülni. Egyszerűen annyira irritál, zavarba hoz, mégis melegséggel tölt el, hogy lassan már az agyamra megy. A közelében lenni jó érzés, mégis olyan, mintha tiltott gyümölcs után vágyakoznék. Rengeteget segít, bár néha már túl sokat is, ami kicsit bosszantó. Louis-nak elmondtam, mi a helyzet egyszer a játszótéren, de még egy kicsit örült is neki, mert így el tudnak menni hétvégén a családjához, akik eléggé messze laknak. Tehát, ez is meg van oldva, Harryvel és Hope-pal ma fogunk menni Gemmáékhoz, akik már nagyon várnak minket, Anne egész délelőtt süt-főz, Harry unokatesója pedig már izgatottan várja a lányunkat. Kicsit izgulok, hiszen még sosem találkoztam a lánnyal, de Gemma szerint nincs miért aggódnom, nem velem fog foglalkozni, hanem Hope-pal. Hát oké...
Sóhajtva kavargatom a kávémat, és a kislányra pillantok, aki álmosan, csillogó szemekkel ásít egyet. Én az alváshoz használt fehér pólóban és bugyiban ácsorgok, ami nem túl szerencsés, mert már eléggé hideg van, így kortyolok bele a meleg italba, miközben Hope-hoz fordulok, de beleütközök egy izmos mellkasba, szokás szerint. Harry álmosan néz rám, de gyorsan hátrál egy lépést, és mosolyogva a kislányunkhoz fordul, és kikapja az etető székből.
- Hogy van ma apuci szeme fénye? - kérdezi a kicsitől, aki nevetve meghúzogatja Harry haját. Nem bírom ki, mosolyogva figyelem az édes jelenetet, és boldogsággal tölti el a szívemet Harry első mondata. 
Annyira aranyosan bánik Hope-pal... Annyira felnőttes, apás az egész fiú, hogy lassan el kéne gondolkoznom azon, hogy pontosan mit is akarok. Hope jövőjének kell lebegnie a szemem előtt, mert ez nem állapot. Egy házban élek az apjával, miközben még mi sem tudjuk, mi van köztünk... Barátságnak nem nevezném, mert barátságból nem szokott az embernek gyereke születni. Kapcsolat se lehet, hiszen nem vagyunk együtt. Mint két idegen, akiket összeköt egy kislány...
Krákogásra leszek figyelmes, így gyorsan eloszlatom a gondolataimat, és az előttem álló fiúra nézek, aki karjában a kislányunkat tartja. 
- Angel, itt vagy? - kérdezi óvatos mosollyal, mire megrázom a fejem, és bólintok. 
- Megismételnéd? - harapom be az alsó ajkam, mire elneveti magát, és elkezdi ringatni Hope-ot. 
- Azt kérdeztem, mikor indulunk? - megiszom az utolsó pár korty kávémat, és az órára pillantok. 
- Oké, nyolc óra van, kilencre elkészülünk, és utána indulhatunk - csapom össze a tenyeremet, és elveszem tőle Hope-ot.
- És akkor úgy jó, ha valahol megállunk reggelit venni? - kérdezi még a hátam mögül, mire hátrafordulva megállok. 
- Persze. És akkor ebédre ott leszünk - kezdek el számolgatni, de csak fürkésző tekintetével találom szemben magam. - Mi az? - kérdezem összeráncolt szemöldökkel, mire megrázza a fejét, és mosolyogva válaszol.
- Jót tett neked az anyaság - mondja sejtelmesen, és ellép mellőlem, hogy kikerüljön. 
- Szerintem nem - sütöm le a szemem, és reménykedek benne, hogy nem hallotta meg, de egy kezet érzek meg a derekamon, és szembe fordít magával. A kislány a kezemben értetlenül figyeli a helyzetet, én pedig tekintetemet belefúrom Harryébe. 
- Pedig hidd el. Megváltoztál, de legbelül ugyanaz az Angel vagy, bármennyire is próbálod tagadni. Felelősségteljesebb lettél, magabiztosabb. Bárki rád néz, egy csillogó szemű, boldog anyukát lát, akinek mindene a lánya. És az a csillogás a szemedben még erősebb lesz, mikor az apukára néz - vigyorodik el, én pedig megforgatom a szemem. - Egyszerűen kivirultál - fejezi be a gondolatmenetét, mire hálásan pillantok rá. 
- Köszönöm. Sokat jelent, hogy ezt gondolod - hajtom le egy kicsit a fejem, de az állam alá nyúlva felemeli a fejem. Őszinte mosollyal tekint végig rajtam, majd közelebb húz magához egy óvatos, baráti ölelésre. Sóhajtva temetem a fejem a vállába, és ügyelek arra, hogy Hope-ot ne nyomjuk össze.
- Ez csak az igazság, ezen nincs mit köszönnöd. Másfél év borzasztó sok idő, gondolom én is változtam egy keveset - mosolyodik el az orra alatt, miután elenged.
- Igen, határozottan változtál - ráadásul jó sokat és jó irányba, de ezt nem mondtam ki hangosabb.
- Hát igen, sokkal helyesebb lettem - mondja öntelten, mire nevetve megcsóválóm a fejem. Mindig el kell rontania ezeket a romantikus pillanatokat valami oda nem illő beszólásával... Igen, tipikus Harry. - Meg bővültem egy gyerekkel - teszi hozzá eléggé töprengős fejjel, mire Hope, mintha megérezné, hogy róla beszéltünk, hangosan kacag egyet, és a vállamra dől.
- Tényleg sok az a másfél év - mondom kicsit hangosabban, és még mindig kacagva, mire Harry furán néz rám. Mármint, fura vigyorral az arcán, majd megköszörüli a torkát.
- De annyira nem sok, hogy kiszeress valakiből - motyogja lehajtott fejjel, de próbálok nem tudomást venni róla, inkább Hope picike ujjait veszem a kezeim közé. Annyira puha bababőre van, hogy az már irigylésre méltó. Nem mondom azt, hogy huszonegy évesen ráncos vagyok, mert én még nem fedeztem fel magamon ráncokat, de annyira jó lenne az ilyen feszes bababőr.
- Szerintem pontosan elég arra, hogy újra gondold az életed, rájöjj arra, ki számít neked, és kinek számítasz te. Pontosabban, nekem erre volt tökéletes ez a másfél év - töprengek hangosan, mire döbbentem néz rám.
- Te komolyan azt hiszed, hogy nem vagy fontos nekem? - kérdezi elkerekedett szemekkel.
- Ha valakit elhagysz, valószínűleg nem fontos neked - vonom meg a vállam. A fejemben százszor hoztam fel ezt a témát pro és kontra érveket gyűjtve, de mindig arra lyukadtam ki, hogy nem vagyok fontos neki. Erre nincs más magyarázat, akit szeretek, azt nem hagyom magára.
Látszólag teljesen ledöbben, ráeszmél, mire is gondolhatok, mert mikor ellépnék mellette, megfogja a kezem, és maga felé fordít. Ahogy hozzám ér, bőröm égni kezd, nyelek egy hatalmasat.
- Mindig is fontos voltál, és az is vagy - néz mélyen a szemembe, de szomorú mosollyal az arcomon megrázom a fejem, kitépem a kezem a szorításából, és elindulok fel a lépcsőn. Elhagyott. Bármit mondd, nem érzem magam fontosnak, hiszen egyszer már átvert. Mikor azt mondta, szeret, az is egy rohadt nagy átverés volt, hiszen ha valakit szeretek, mellette maradok... Most már hivatalosan is kijelentem: Harry Styles az egyetlen ember, aki képes teljesen összezavarni, és elhitetni velem, hogy egy senki vagyok...

***

Sóhajtva emelem ki a kisbabánkat a kocsiból a hordozóval együtt, de mielőtt észbekapnék, Harry elveszi tőlem, majd egy hamis mosollyal lezárja a kocsit. Máskor is teljesen nyugodtan jövök ide, hiszen tudom, hogy mindig szívesen látnak, sőt, követelik, hogy menjek, mert állításuk szerint sosem látják a picit. Aki már nem is olyan pici, de egyszerűen imádnivaló. Így eddig is minden hétvégén hivatalosak voltunk Hope-pal ide, de most, hogy Harry visszajött, szerintem minden egyes napot itt fogunk tölteni. Nem zavar, sőt, imádok itt lenni, annyira családias az egész környezet, mint nálunk otthon. Anyának is elmondtam, hogy Harry hazajött, és igazából eléggé semlegesen fogadta. Azt mondta, az én életem, az én döntéseim, ő kedvelte a srácot, akkor is, ha egy paraszt volt. Hozzátette, hogy a pasik mindig meggondolatlanul cselekszenek, utána sírnak a nőknek, hogy fogadják vissza őket, és általában ez be is következik. Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek,  miénkben ez az egy és fél év az volt... De ezt csak anya mondta, én nem így látom.
- Angel, itt vagy? - hallom meg Harry hangját valahonnan jó messziről, de gyorsan próbálok ráfigyelni.
- Mi? Persze - gyorsan megrázom a fejem, és elindulok, meg sem várva Harryt. Hallok egy elfojtott kacagást a hátam mögül, de már szinte az ajtónál vagyok, ahol Harry beér, és megnyomja a csengőt. Szinte azonnal kitárul, Gemma jelenik meg, és a nyakamba ugrik, tudomást sem véve Harryről. Összenyom, mégis viszonzom a kedvességét, és mosolyogva hagyom, hogy jól megölelgessen. 
- Végre itt vagytok. Lizzie és Anna nagyon várnak már titeket - mondja inkább Hope-nak intézve a szavait, mert közben már el is vette a bátyjától a babánkat. 
- Lizzie és Anna is itt van? - kérdezi Harry eléggé furán. 
- Ühüm - válaszol Gemma, és becsapja mögöttünk az ajtót. 
- Kik ők? - kérdezem suttogva Harrytől, mikor Gemma már elhagyja az előszobát. Harry feltűnően közel hajol hozzám, és úgy mondja a mondandóját, miközben engem kiráz a hideg. 
- Az unokatesóink - köszörüli meg a torkát.
Elindulok a nappali felé, Harry pedig követ. Amint odaérek, hatalmas mosollyal nézek végig a két lányon, akik már Hope-ot nyomorgatják. Amint észrevesznek, azonnal felpattannak, és az egyikül visítva ugrik a nyakamba, majd Harryébe. A másik, aki kicsit komolyabb, Hope-ot tartja a karjában, és egy óvatos ölelést követően megállnak egymás mellett, és bemutatkoznak. 
- Anna vagyok - barna haja és szeme tökéletesen passzolnak egymáshoz, az egész lány eléggé hiperaktívnak tűnik, és már azonnal Harry mellett terem és vadul magyarázni kezd neki. 
A másik barna hajú, fogszabályzós lányra nézek, aki mosolyogva pillant vissza rám. 
- Lizzie vagyok. Anna kicsit fel van ma pörögve, ne haragudj érte. Bizonyára Angel vagy, Gemma rengeteget mesélt rólad. Igazából, mindenről tudunk, szóval nyugi - vonja meg a vállát, és a kezembe nyomja a kisbabámat. - Hope egyébként annyira aranyos. Néztünk Harryről kiskori képeket, teljesen hasonlít rá.
Kicsit érdekes ez a helyzet, hiszen látszólag ők mindent tudnak rólam, én viszont semmit. Egy kicsit zavarban is vagyok, mert azok után, hogy mi volt Harryvel, ki tudja, mit gondolnak rólam. Fáj bevallani, de eléggé mély nyomot hagy benne Harry családja. Mivel már én is idetartozok...
Mikor Anne tűnik fel a konyhaajtóban, kicsit fellélegzek, és valamiféle kis biztatást várva odalépek hozzá. Olyan jóban lettünk, hogy már a tegezést is javasolta, amit eleinte nagyon nem tudtam betartani, de azóta már igen. Egyszerűen anyu tisztelettudónak nevelt, és ez van.
- Szia - lélegzek fel, és miután rámvigyorog, el is veszi Hope-ot. Szegény kislány, csak nagyokat pislog, azt se tudja, merre van. Hirtelek észbekapok, és Harry felé fordulok, aki csak furán néz rám, de mielőtt megszólalhatna, közelebb lépek hozzá, és belenyúlnék a zsebébe, de elkapja a kezem. - Kinyitnád a kocsit? Ott maradtak Hope dolgai - magyarázom, mire csak bólint, és előresiet. - Egy pillanat is jövünk - mosolygok rá Anne-re, aki Hope-pal a kezében bólint.
Követem Harryt, aki hosszú léptekkel szeli át a házat, és gyorsan kinyitja előttem az ajtót. A kocsihoz érve behajolok, kiveszem Hope cuccait, de mikor fordulnék vissza, Harrybe ütközök. 
- Tudod. Olyan rossz, hogy nem a barátnőmként mutattalak be nekik. Olyanok, mintha a húgaim lennének, és még ők is tudnak a legnagyobb hibámról - süti le a szemét. Na jó. Most lett elegem ebből az egészből. Folyamatosan ezt hajtogatja, mikor pont én nem tehetek róla. Játszhatom a sértődöttet, de nem fogom, és eddig sem tettem, erre máris azt hiszi, hogy bármikor visszamegyek hozzá. Szikrázó szemekkel, és a kezemben tartott babacuccokkal nézek mélyen a szemébe, és rendesen kiosztom.
- Fejezd ezt be. Alig egy hete jöttél vissza, és úgy csinálsz, mintha ez az egész az én hibám lenne. Elhagysz egy évre, és utána komolyan azt hitted, hogy egyből visszamegyek hozzád? Hát rohadtul nem. Elegem van ezekből a megjegyzésekből, egyszerűen lelomboz, ha egy ilyet mondasz, mert nem az én hibám, hogy most nem vagyunk együtt. Ha nem hagysz el, mára tényleg egy család lehetnénk. De így. Csak Hope köt össze minket - mondom könyörtelenül, mire a srác szemében kétségbeesés csillan meg. Máskor megsajnálnám, de elegem van belőle. Egyszerűen, nem tudom, mit képzel, és hova gondolja magát, de esküszöm, lassan rosszabb, mint egy szappanopera...
- Ha elmondod nekem a gyereket, most nincs ez - vág vissza sértődötten, de csak gúnyosan elröhögöm magam.
- Képzeld el, pontosan azon a napon akartam elmondani, hogy lesz, mikor már nem voltál otthon, te szemét - emelem fel egy kicsit hangom, és inkább kikerülve őt, berontok a házba, és rendezem egy kicsit a légzésem. Nem akadályoz meg, mint régebben, nem húz vissza, nem kezd el magyarázkodni, meg se szólal, el se indul. Tényleg változott ebben az egy évben....
A házba beérve, senkit nem találok a nappaliban, mindenki a konyhában ül az asztalnál. Bevárom Harryt, aki egy szót sem szól az iménti veszekedésünkre, hanem érdeklődve felhúzza a szemöldökét, és előreenged a konyhaajtóban. Anne gyorsan felpattan, és magyarázkodni kezd.
- A lányok már nagyon éhesek voltak, ne haragudjatok, hogy nem vártunk meg titeket - mosolyogva megrázom a fejem, hiszen nem gond, és leülök Harry mellé arra a székre, ami Hope kis etetőszékéhez a legközelebb van.
Mivel jó anya vagyok, először Hope-ot kezdem el etetni, és csak fél füllel folyok bele a beszélgetésbe. Szó esik a tanulásról, barátokról, szülőkről, és úgy mindenről. Anna szája be sem áll, Lizzie néhányszor szól bele a dolgokba, akkor is valami nagyon bölcs, fontos dolgot mond, míg egyszer Anna Harrytől nem kérdez.
- És, Harry, te merre jártál egy év alatt? Biztos sok csinos lány volt ott, volt barátnőd? - Kicsi gombóc keletkezik a torkomban, hiszen ez az téma, amit nagyon szeretnék kerülni. A srác zavartan lesüti a szemét, de azért válaszol.
- Rengeteg helyen jártam, és igen, voltak csinos lányok - motyogja halkan, és inkább a levesének szenteli az időt.
Gemma kapcsol, kihúzza magát, és újabban nekem intézi a kérdését. Természetesen ő mindenről tud, nyilván Harry agyát akarja húzni ezzel a dologgal.
- És Angel, mesélj nekünk Louis-ról - vigyorog rám, mire zavartan felnézek, és nyelek egy hatalmasat. Harry várakozó szemekkel tekint rám, így kicsit felbátorodva mondom a választ.
- Öhm.. Huszonöt éves, van egy imádnivaló kisfia. Rendkívül figyelmes, kedves, és ő az egyik legérzékenyebb férfi akivel valaha találkoztam. Imádja Hope-ot, számtalanszor vigyázott már rá, mikor mondjuk vásárolni mentem. Egyelőre nem komoly a dolog, de még bármi lehet ebből - vonom meg a vállam, mire Harry dühösen vizslat, Gemma pedig vigyorogva figyeli ezt.
- És hogy csókol? - kérdezi, de a mellettem ülő fiúnál most telt be a pohár, felpattan az asztaltól, és kiviharzik a konyhából. Mindenki értetlenül mered utána, Gemma azonban elkomorodik, én pedig csak lesütöm a szemem.
- Talán kicsit messzire mentem - harapja be az alsó ajkát Gemma, de az asztalnál halálos csönd támad. - Megyek beszélek vele - hagyja el a konyhát a lány, mire könnyek csillannak a szememben. Miattam ment el, miattam érzi magát rosszul, és miattam dühös.
Anne rámnéz, és kedvesen elmosolyodik.
- Nem a te hibád. Mindig ilyen hirtelen haragú volt. Ő hagyott el téged, viselje férfi módjára a következményeket. - Úgy látszik, Anne is velem ért egyet, így csak mosolyogva bólintok.
Talán mégsem úgy végződött ez a családi ebéd, ahogy szerettem volna... Megbántottam Harryt, aki most bizonyára utál, és soha többé nem akar majd szóba állni velem. Gratulálok Angel, ma is alkottál...

2016. január 3., vasárnap

II. Harmadik

Halihó:) 
Tudom, elég régen volt már rész, és sajnálom, hogy nem hoztam, de egyszerűen nem tudtam írni. De most, itt vagyok, remélem, vártátok már. Mindenkinek boldog új évet! :) 
Jó olvasást! 




A tegnapi nap eléggé kimerített. Na nem azért, mert Harry nem hagyott, és mindent egyedül kellett csinálnom, mert rengeteget segített. Ő fürdette Hope-ot, amíg én elmentem vacsorát csinálni neki és magamnak, aztán amíg szoptattam, evett, majd bevállalta, hogy elaltatja Hope-ot. Én egy fél órát szenvedek ezzel, ő meg két perc alatt megoldotta. Elég volt annyi, hogy lefeküdt a kis ágy melletti ágyra, magára húzta Hope-ot, és a lány már aludt is. Olvastam, hogy a szülők szívverését hallgatva a babák könnyebben alszanak, de ennyire? Mindenesetre imádtam Harrynek ezt az oldalát. 
Talán nem vette észre, de a tőle kapott nyakláncot még mindig hordom. Jó, tuti nem vette észre, hiszen akkor az orromra kötötte volna, vagy legalább elidőzött volna ott a tekintete. Így reggel eszembe jutott egy ötlet, amivel kikészíthetem Harryt. De végül, elvetettem, mert én nem tudok anélkül a nyaklánc nélkül elmenni bárhová. Annyira, de annyira hozzám nőtt, hogy már ha csak itthon vagyok, akkor is rajtam kell, hogy legyen. 
Sóhajtva kászálódok ki az ágyból, és nyitom ki az ajtót. Hope szobájához érve nyitva találom az ajtót, ezért óvatosan lépek be, mikor egy erős mellkasba ütközök. Kezeim ösztönösen siklanak oda, hogy felfogjam az esetleges összeütközést, Harry kezei pedig a derekamra, hogy megtartson, ha elesek. Ez nem történik meg, helyette elpirulva állunk olyan pózban amit a szerelmesek szoktak megengedni maguknak, mire én zavartan beharapom  számat, Harry pedig elvigyorodik. A szívem hevesebben ver, a lélegzetvételem felgyorsul, de mielőtt közelíthetne hozzám ajkaival, ellököm magamtól, és kikerülöm. Hangos sóhajjal lépek oda a kiságyhoz, és emelem ki a pislogó kisbabát, majd mosolyogva nyomok egy puszit az arcára. Azonnal tisztába teszem, a mögöttünk álló srác figyeli minden mozdulatunkat, majd miután végzünk, hárman indulunk le a lépcsőn. 
- Mikor keltél? - kérdezem Harryre sandítva, aki egy szál boxerben és kócos hajjal, álmosan mered rám. 
- Az előbb. Azt hittem, már fent vagy, de mikor benyitottam hozzád, még aludtál, szóval megnéztem Hope-ot, aki amúgy is fent volt - vonja meg a vállát egyszerűen, mire bólintok. 
- Általában felkelek rá. Sőt, mindig, de most valamiért elaludtam, vagy nem tudom - harapom be sóhajtva az alsó ajkam. 
- Mert nem sírt - mosolyodik el. - Vérbeli Styles, nem szokott sírni - a mosoly átvált vigyorba, én meg csak megforgatom a szemem. - Jut eszembe! Pénteken el kéne ugornunk anyuékhoz - vakarja meg a fejét, mire felszalad a szemöldököm. 
- Nekünk is?  Nekünk miért? - kérdezem értetlenül, mire csak elneveti magát. 
- Mert ti vagytok a családom? Jön hozzájuk az unokatesóm, és látni akarja Hope-ot - vallja be, mire biccentek egyet. Így már világos. Végülis, rengeteget járunk a szüleihez Hope-pal, ráadásul teljesen ráérek. Vagyis, várjunk... 
- A péntek nem jó! - kiáltok fel magamat is meglepve, nem csak Harryt. Idegesen száguldok le a lépcsőn, egyenesen a konyhába, hol azonnal tápszert kezdek el csinálni a kicsinek, akit egy etetőszékbe belerakok. Harry értetlenül jön utánunk, és hangot is ad a nemtetszésének. 
- Mégis miért nem? 
- Mert.. Louisval találkozok - motyogom halkan, de meghallja, és meglepetten felhúzza a szemöldökét, majd düh villan át a szemén. 
- Komolyan egy randi miatt mondod le? Jézusom, Angel, felőlem egész héten találkozhatsz vele, de muszáj elmennünk anyuékhoz. Kérlek, tedd meg ezt értem, és utána, ha találkozol azzal a gyökérrel, még vigyázok Hope-ra is - forgatja meg a szemét, és látszólag nagyon ellene van a dolog, de belemegy. Sóhajtva sétálok oda a lányomhoz, és a szájába nyomom a cumisüveget, majd Harry felé fordulok. 
- Rendben, akkor lemondom - adom meg magam, és már nyúlok is a mobilomért. Telefonon lemondani.. Az olyan gáz.. Elrakom a mobilt egy bólintással, de a mellettem álló fiú megkérdőjelez. 
- Nem hívod fel? 
- Majd személyesen elmondom, úgyis mindjárt indulunk játszótérre - vonom meg a vállam, mire felcsillan a szeme. 
- Mehetek én is? - kérdezi vigyorogva, mire beharapom az alsó ajkam. Nem akarom, hogy velünk jöjjön, mert eléggé ciki lesz a két fiú társaságában lenni. De látva tekintetét, rájövök: nem foszthatom meg a lányával töltött időtől. 
- Ha normálisan fogsz viselkedni, jöhetsz - adom be a derekam, mire vigyorogva lepattan egy székre. 
- Nem vagyok öt éves, mindig normálisan viselkedek - túr bele a hajába. 
- A normális viselkedés alatt azt értem, hogy nem csajozol Hope-pal, mert nem egy tárgy - húzom össze a szemem, mire elröhögi magát.
- Féltékeny lennél? - húzza fel játékosan a szemöldökét, de megrázom a fejem. Na még mit nem!
- Én? Dehogy! Csak nem akarom, hogy valami festett szőke nyúlkáljon a gyerekemhez - borzongok meg, mire még hangosabban felnevet. 
- Inkább barnát szeretnél? - kérdezi még mindig nevetve, de csak bosszúsan megcsóválom a fejem, mire a tincseim az arcomba hullanak. 
- Azt hittem, csak a szőkékért vagy oda - nézek folyamatosan Hope szemébe, hogy még véletlenül se nézzek rá. 
- Én is. De mikor megláttam a szexi barna hajad, hirtelen ez lett a gyengém - mondja egyszerűen, mire csak megforgatom a szemem. 
- Nagyon nyomulós lettél - forgatom meg a szemem, és Hope is abbahagyja az evést. Felállok, és a mosogatóhoz sétálok, majd gyorsan elkezdek reggelit csinálni. 
- Csak vissza foglak hódítani. Nézd meg, egy hónap és már újra együtt leszünk - tálalja az információkat, de nem mondok semmit. Igazából, annyira tetszik, hogy így teper, de ezt még magamnak se akarom bevallani. És egy hónap? Az sok idő, bármi történhet. 
- Egy kapcsolathoz nem két ember kell? - nézek fel rá, mire felpattan a székből, és közelebb jön hozzám. 
- De igen. Bár mellékesen tudom, hogy még mindig szeretsz - duruzsolja a fülembe, mire a gerincemen átfut egy kisebb fajta borzongás. - Látod? - nevet fel, most már távolabbról. - Még mindig odáig vagy értem - villantja meg a csajozós mosolyát. 
- Én nem! - tiltakozok habogva, de csak legyint egyet. Igaza van. Még mindig szeretem, de nem tehetek róla. Ezalatt a másfél év alatt ugyanúgy szerettem, és tudtam is. Még Louis sem tudta feledtetni velem, pedig ő tényleg próbálkozik...
Harry sosem tudhatja meg ezt. Sosem. Egyszerűen úgy lehetünk mindketten boldogok, ha békén hagyjuk a másikat. Nem lehetünk együtt, mert akkor gyenge leszek, és bárki bánthat. Ott van Hope, felelősség van a vállunkon, nem lehetünk éjjel-nappal együtt, mert már nem csak egy szerelmespár lennénk, hanem egy család. Már hárman vagyunk, nem lehetünk egész nap ágyban, ha ő azt úgy akarja. Harry még egy nagy gyerek, hogy tudná, milyen nevelni egy igazi gyereket? Sehogy... Egyszerűen nem áll készen erre, neki nem volt hat hónapja beletanulni, alig egy napja tudta meg, hogy apa, ezalatt az idő alatt pedig mit csinált? Jó, rengeteget segített, teljesen oda van Hope-ért, de akkor is. Még nem áll készen erre. Én sem álltam..
És most itt vagyok huszonegy évesen, egy gyerekkel, és a gyerekem apjával, aki vissza akar hódítani, és akit még mindig szeretek. Hát nem csodás? Szerintem is...
- De-de. Egyetlen érintésemtől kiráz a hideg. Louis tud kiváltani belőled ilyeneket? - kérdezi még mindig a konyhapult mellett állva, tojással a kezében. Nem válaszolok, csak elnyúlok mellette, és kiveszek a szekrényből valami péksütit. Éppen egy kakaóscsiga esik a kezem közé, így sóhajtva beleharapok, és közben megtörlöm Hope száját, aki szokás szerint leette magát. Minden evését egy kis felső bánja...
- Mi lenne, ha ma játszótér helyett elvinnénk ezt a kis hercegnőt vásárolni? - emeli ki a kis székből Harry Hope-ot, aki nevetve belekap az apja hajába, és erőszakosan meghúzza a tincseket. - Van benne erő - nevet fel a srác, aki a haját igazítja. 
- Mit akarsz venni neki?  átveszem a reggelije sütését, és azonnal nekiállok rántottát csinálni. Kedves vagyok vele? Talán...
- Nem tudom. Bármit. Csak be akarom pótolni az elvesztegetett időt - vonja meg a vállát, és csillogó szemekkel figyeli a babánkat. Már nem csak az enyém, amióta itt van, már többes számot kell használnom...
- Hat hónapot? - nézek rá a vállam fölött. 
- Igen. Ha már nem mondtad el, hogy apa vagyok, és elhúztam a csíkot -  vonja meg a vállát megvetően, mire lesütöm a szemem. 
- Haragszol érte? - kérdezem beharapott ajkakkal. 
- Őszintén? Kicsit - válaszol egészen közel hozzám, de csak sóhajtva folytatom a reggeli készítését. Kínos csend uralkodik a szobán, majd úgy döntök, elmondom ami a szívemet nyomja. 
- Azon a napon akartam elmondani. Úgy terveztem, hogy hazajövök, és mindent elmondok, elmegyünk házat nézni, s boldogok leszünk - kezdem mosolyogva, de könnyek gyűlnek a szemembe. Olyan nehéz erről beszélni, még Harry előtt is. - De hazajöttem, és te már nem voltál itt - fejezem be nagyon halkan, és nem is nézek rá, mikor tányérra szedem a kajáját, és lerakom az asztalra. Elveszem tőle Hope-ot, és szipogva indulok el a lépcsőn fel, erősen azzal a szándékkal, hogy felöltözzek, és a kicsit is felöltöztessem. De mikor beérek a gyerekszobába, leülök az ágyra, és végre utat engedek a könnyeknek, amik tegnap óta ki akarnak csordulni. Bármennyire is próbálom tagadni, vagy az ellenkezőjét mutatni Harry előtt, egyszerűen gyűlölöm a helyzetet. Kezdem elfelejteni, erre visszajön, és mindent romba dönt. Az érzéseimet visszahozza, egyszerűen nem tudom tagadni, hogy túlságosan is szeretem, és mennyire fáj most látni, mikor nem is szakítottunk, de tuti, hogy megcsalt, aztán gondol egyet, és visszasétál a nyugodt életembe. Komolyan Harry Styles lesz a végzetem? Bármennyiszer próbálom majd elfelejteni, mindig talán majd módot arra, hogy visszatérjen?
Hope érzékeli a feszültségemet, mert nagy, szomorú bociszemekkel néz rám. 
- Semmi baj, csak.. - törlöm l a könnyeimet Hope-nak beszélve, de nem tudok mit mondani. Csak mi? - Csak apu - fejezem be magam elé suttogva, de közben a kicsinek beszélve. 
Megrázom a fejem, és öltöztetni kezdem a babát. Nagyokat sóhajtva aggatom rá a meleg holmikat, mert ha Harry tényleg vásárolni akar menni, akkor bizony nem fázhat meg. Miután végzünk, átsétálunk az én szobámba, ahol magamra kapok egy fekete cicanadrágot, kék  hosszított felsőt, és kicsit megfésülködök. Miután végzünk, a babával a kezemben szaladok le a lépcsőn, ahol szinte beleütközünk Harrybe, aki fekete farmert és fekete pólót vett fel . 
- Mehetünk? - néz végig rajtunk, majd megakad a szeme  rajtam. - Te sírtál? - kérdezi ledöbbenve, mire megrázom a fejem, és inkább a zoknimat kezdek el tanulmányozni, majd gyorsan az előszoba felé veszem az irányt. 
- Mehetünk - adok rá Hope-ra egy kis kabátkát, beleteszem a kis hordozóba, és én is felveszem a bőrkabátomat. Harry követ minket, de még mindig eléggé furán méreget, majd felkapja a hordóval együtt a lányunkat is, és kinyitja az ajtót, majd előre enged. Igazán udvarias lett, vagy csak be akar vágódni... Az utóbbira tippelnék. 
Az ő kocsijával megyünk, Hope-ot berakja hátra, nekem kinyitja az anyósülés ajtaját, így én oda ülök. Benyomja a rádiót, majd szép lassan elindulunk a közeli áruházba. 
- És mégis mit akarsz venni? - fordulok felé, és benyomja a fűtést. 
- Játékot - vigyorodik el, de csak megforgatom a szemem. 
- Még jó, hogy egy szobányi játékot vesz neki Gemma - mosolyodok el, mire felhúzza a szemöldökét. 
- Te jóban vagy Gemmával? - kérdezi ledöbbenve. 
- Persze. Miért ne lennék? - kérdezek vissza, de csak megcsóválja a fejét. 
- Minden barátnőmet utálta eddig - adja meg a szerinte logikus választ. 
- Még szerencse, hogy én nem vagyok a barátnőd - vágom oda érdekesen, mert furán méreget. Talán néha kicsit gondolkozás nélkül beszélek, de nem tehetek róla...
- Nem, igazad van. Te a gyerekem anyja van, az nem ugyanaz - ingatja a fejét gúnyosan, de csak megvonom a vállam. 
- Határozottan nem. Ha a barátnőd lennék, egy szobában aludnánk, foghatnád a kezem, megcsókolhatnál - kezdem el sorolni, de csak kacéran néz rám. 
- Miért, ezeket most nem tehetem meg? 
- Nem - rázom meg a fejem. 
- Pedig régen megtehettem ezeket. Sőt, még többet. Elvégre Hope-ot nem a gólya hozta - kacsint egyet, én pedig elvörösödök. 
- Nem. Hope amiatt lett, hogy elfelejtettél gumit venni. - Válaszomra felnevet, és abba is hagyja a csevegést. 
Oké, eléggé érdekes beszélgetés zajlott le a kocsiban, de akkor is tetszik Harry kacér oldala. Egyszerűen ilyenkor mindig megnevetett, és bármennyire is az ellenkezőét mutatom, egészen jól esnek ezek a próbálkozások a visszahódításomra. Az ablak felé fordulok, és elfolytok egy nevetést. Harry keze akaratlanul is a combomra siklik, de csak egy vigyor kíséretben leemelem magamról, és visszateszem a kormányra. Lebiggyesztett ajkakkal néz rám, de látva vigyorgásom, egyből ő is elmosolyodik. Az idilli pillanatot Hope sírása zavarja meg, mire egyszerre fordulunk hátra. Ő is tud időzíteni...

2015. december 24., csütörtök

Karácsonyi Larry One Shot

Sziasztok! :)
Megérkezett a karácsonyi különkiadás! :) Ami egyben az én drága Lizám szülinapjára is készült. Mivel a blogban lesznek karácsonyi részek, így egy LARRYS karácsonyit hoztam nektek. Nem kötelező elolvasni, ezzel készültem nektek karácsonyra! :) 
Utálatot nem kérek, köszönöm. 
Boldog karácsonyt mindenkinek! :)



Sóhajtva szedem ki a mézeskalácsokat a sütőből. Már megint késik. Jellemző. És én szokás szerint nem fogom ezért lecseszni, mert szeretem. Még jellemzőbb. Ma van a születésnapja, ezért nem fogok leállni hisztizni, de holnap tuti felhozom, hogy ez már így nem mehet tovább. Attól hogy ő Louis Perfect Tomlinson, ez nem fogja felhatalmazni az alól, hogy időben befusson.  De azért, remélem pár perc múlva befut, hiszen nagy nap ez a mai. Pontosan ma négy éve volt az a karácsonyi buli - és egyben a születésnapi bulija- amiről már úgy jöttem haza, hogy hivatalosan is egy párt alkottunk. Ő elvégezte az egyetemet, nekem van még két évem, és pár hónapja összeköltöztünk. Az életem mellette nem is lehetne fantasztikusabb. 
Most is, mint minden évben egyfajta izgalommal keltem fel, mert tudtam, hogy ma csakis az enyém, és egész nap velem lesz. Aha. Közbejött neki valami és egy órával ezelőtt elrohant. Pedig egyetlenegy napot kértem ebben az évben, mikor csak az enyém, és még ezt sem tudta betartani, valami fontosabb volt. Tipikus... 
Hallom az ajtót csapódni, de nem szaladok elé, ahogy általában szoktam, helyette inkább durcásan egy tálcára rendezgetem a kis mézeskalács figurákat. Egyszerűen imádom a karácsonynak ezt a jellegzetes illatát, a rengeteg villogó égőt, a karácsonyfát, hogy mindig együtt töltjük az ünnepeket a családjainknál. Louis reakcióját, mikor kibontja az ajándékomat, és a mocskos kis dolgokat, amiket ilyenkor vesz nekem és ki is próbáltatja őket. Imádom mikor együtt díszítjük a fát, és nem éri el a felső ágakat, és mindig megsértődik ezen, majd kiakad, hogy miért nem nőtt egy centit se tavaly óta. Általában ezen mosolygok, és biztosítom róla, hogy nekem tökéletes a mérete. Az emlékek hatására elmosolyodok, de amint ráeszmélek, hogy én most mélységesen haragszok rá, mert egyedül hagyott, elkomorodok. Pár pillanat múlva két kezét a derekamon, majd egy nedves puszit is hagy a nyakamon, de én csak megmerevedve állok.
- Hé, bébi - hangja kétségbeesetten cseng, és miután elenged, szembefordul velem. - Ne haragudj rám - néz kiskutya szemekkel, de csak elveszek egy mézeskalácsfigurát és leharapom a fejét. Eléggé csúnyán nézhetek rá, mert szerencsétlenül megvakarja a fejét, és újabb próbálkozást tesz arra, hogy megbékítsen.
- Csak egy napot kértem amikor nem rohangálsz el - hajtom le a fejem szomorúan. - Nem érdekel, hogy már egy hónapja folyamatosan elmész itthonról, semmit nem mondasz, merre vagy kivel, fogadjam el a helyzetet és higgyem el, hogy hűséges vagy hozzám - öntöm ki neki a szívem, mire beharapja az alsó ajkát. - Merre voltál Louis? - ejtem ki a nevét suttogva, mire ő is beletúr a hajába. Szóval hazudni fog. Nagyszerű.
- Úgyse fogod elhinni nekem, amíg nem látod majd - lép közelebb egy lépést hozzám.
- Ez nekem nem elég így - fordítom el a fejem, mire megragadja arcom és kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
- Babe, karácsony van. Nem lehet, hogy ma tökéletesen elfelejtjük a problémáinkat? A szülinapom kedvéért - ő is tudja mit mondjon ahhoz, hogy egy sóhaj kíséretében bólintsak, és szorosan az ölelésembe vonjam.
- De csak azért, mert karácsony van és a szülinapod. Egyébként borzasztóan haragszok rád. Úgy tűnik te fontosabb vagy nekem, mint én neked - vallom be őszintén, mire eltol magától.
- Erről szó sincs. A te szülinapi ajándékodat szervezem Liammel - Liam Louis legjobb barátja, de akkor is.
- De miért kell karácsonykor is az én szülinapi ajándékomat szervezni? - kérdezek vissza szomorúan.
- Mert közös szülinapi ajándék. Ígérem, az este folyamán elmondom. Most pedig, gyere, ideje megnézni valami karácsonyi filmet. Csak mi ketten - az enyémnél kisebb kezét a tenyerembe csúsztatja, és egy sóhaj kíséretében megadom magam. Mi értelme veszekedni? Csak feleslegesen felidegesítem magam. A nappaliban a DVD lejátszóhoz lép, én pedig egy hatalmas pokrócot keresek. A nappaliban az eddig elkészített étel és a mézeskalács illata terjeng, Lou pedig távirányítóval a kezében letelepszik mellém. Gyorsan elindítja a filmet, a mellkasára húz, én pedig őt is betakarom. Kezeim a mellkasán nyugszanak, göndör tincseimet mélyen a nyakhajlatába temetem. Belélegzem jellegzetes férfias illatát, és megmosolyogtat, hogy azt a parfümöt viseli, amit én vettem neki. Szaggatottan kifújom a levegőt, mire borzongás járja át a testét, ami mosolyt csal az arcomra. Imádom, hogy képes vagyok akár egy érintésemmel az őrületbe kergetni.
- Babe, ha nem hagyod abba, kihagyjuk a vacsorát, az ajándékozást és egyből a hálóban lyukadunk ki - markol bele erősen a derekamba, mire morcosan dünnyögni kezdek.
- De ma van a szülinapod. Szeretném ha felejthetetlen lenne - birizgálom a pólója alját, mire csak belepuszil a hajamba.
- Hidd el, felejthetetlen lesz - jelenik meg egy kisfiús mosoly a szája sarkában.
- Csak a mai nap teljesen a miénk - nézek magam elé szomorúan. - Holnap anyuékhoz kell mennünk, utána a te szüleidhez. Alig leszünk kettesben - sóhajtok fel. Talán túlságosan ragaszkodok hozzá.
- Bébi minden oké? Olyan feszült vagy. Ha lány lennél azt hinném éppen menstruálsz, de így nem tudom - vakarja meg tanácstalanul a fejét. Elnevetem magam a gondolatmenetén, és helyette szorosan lehunyom a szemem.
- Csak minden szar mostanában. Alig látjuk egymást, mert vagy én vagyok az egyetemen, vagy te melózol - sóhajtok fel, és olyan közel préselődök hozzá amennyire lehetséges.
- Hé. De legalább amikor látjuk egymást, együtt vagyunk - vigyorog rám, mire megforgatom a szemem. - Figyelj, édes. Négy éve járunk, rémlik? - úgy csinál mintha én felejteném el minden évben mikor jöttünk össze...
- Persze hogy rémlik - motyogom unottan.
- És most ez egy nehezebb időszak mindkettőnk számára. De a lényeg hogy itt vagyunk egymásnak - nyom egy puszit a homlokomra, mire mosolyogva bólintok.
- Imádom hogy egy hülyeségedet egy mondattal el tudsz felejtetni. Már nem haragszok, de legközelebb ha azt kérem, hogy legyél velem csak egy napra, és ne menj el, tartsd be az ígéretedet - felülök pont annyira, hogy szánk egyvonalban legyen, és óvatosan rátapasztom ajkaimat a szájára. Egy apró mosolyt megenged magának, de tudja, hogy utálom ha csók közben mosolyog, mert az olyan lekicsinyítő. Mintha rajtam nevetne, mert nekem ő volt az első - és egyben utolsó - ember, akit valaha megcsókoltam. Az utolsó első csókom... Még tisztán érzem, mikor először becézgette édesen az ajkaimat. Négy éve, pontosan ezen a napon.


*Négy évvel ezelőtt*
Idegesen igazítom meg huszadjára a hajam, hogy minden egyes tincs tökéletesen álljon. A sötétkék ingemet begondolom, de felül pár gombot kihagyok, így sokkal lazábbnak látszok. Hátha leplezni tudom az idegességem. Ha nincs a legjobb barátom, Niall és anya, akkor most valószínűleg a családommal tölteném a karácsonyom. Ehelyett az iskolai buliba készülök, ahová tuti nem mennék, ha Ő nem lenne ott. Az egész iskolában egyetlen ember sem keltette fel úgy az érdeklődésemet, mint Louis Tomlinson. A srác, aki a futball csapat kapitánya, ráadásul az összes lány utána sóvárog, tuti nem venne észre egy nála fiatalabb meleg srácot. Igazából, utálnom kéne, mert miatta jöttem rá arra, hogy a saját nememhez vonzódok, de Niall és a családom jól fogadták. Az az egyetlen probléma, hogy életemben először vagyok szerelmes, egy elérhetetlen személybe. Ez nem olyan, mint mikor valami világsztárnál érezzük ezt, hiszen az teljesen más. A világsztárok egy másik okból nem lehetnek soha a mieink. De itt vagyok én, Harry Styles, aki bele van zúgva Louis Tomlinson-ba, aki még csak egy pillantást se vetett rám sose. Illetve, én nem láttam.
És ráadásul, most végzős. Tehát még egy fél év, és valószínűleg soha többé nem láthatom őt. A nővérem szerint jobb lesz így, hiszen a rajongásom iránta csak egyoldalú, és úgyse fog összejönni a dolog. Említettem már milyen optimista egy nővérem van?
Az egész akkor kezdődött, mikor egy éve nekem jött az iskolában. Abban a pillanatban elvesztem a szemeiben, és igaz, csak gyorsan bocsánatot kért, már ment is tovább, az a találkozás örökre belevésődött az emlékezetembe. Akkor figyelhettem meg először kisfiús vonalait, kék szemeit, tökéletesen fehér fogait, és hogy mennyire istenien fest abban a kék csapatmezben.
Oké, fejezd be Harry, rosszabb vagy mint egy szerelmes tinilány. Mondjuk szerelmes is vagyok, annyi különbséggel, hogy én a srácok táborát erősítem.
- Harold, kész vagy már? - hallom meg a legjobb barátom, Niall hangját és a dübörgését az ajtómon. Megrázom a fejem, még egy utolsót fújok magamra a parfümömből, megigazítom a fekete szűk farmerem, és kitárom az ajtót.
- Hogy festek? - túrok bele a hajamba, mire végignéz rajtam, majd bólint.
- Ha most se vesz észre, akkor egy hatalmas farok - vigyorog rám, mire én is hasonlóképpen teszek. Igaz, Ni utálja Louis-t, azért mindig hagyja, hogy róla beszéljek neki. Bár néha kiakad, és megjegyzi, hogy nem a pszichológusom, és ő nem tud mit kezdeni a könnyes szememmel, mert nem vesz észre a kiszemeltem.
- Remélem tudod, hogy még mindig semmi kedvem ehhez az egészhez - vetem oda unottan, közben a szívem ezerrel ver, a tenyerem izzad, és alig várom, hogy odaérjünk, és lássam Őt.
- Hogyne  - forgatja meg a szemeit, és inkább gyorsan elbúcsúzok a családomtól, hogy indulhassunk.
Amint kiérünk a hideg levegőre, jobban összehúzom magamon a kabátomat, és átkozom az egész estét, hogy miért nem valami pulcsit vettem fel ehelyett a vékony kék ing helyett. De hát, tetszeni akarok Neki.
Mivel Niall már rendelkezik jogosítvánnyal, az ő kocsijával megyünk. Amint beülünk mindketten, beindítja az autót, de még gyorsan előhúzom az ajándékát, amit gondosan magammal hoztam.
- Boldog karácsonyt - nyújtom át neki a kis csomagot, amiben a kedvenc parfümje lapul. Minden évben megajándékozzuk egymást valami aprósággal, így vigyorogva nyúlok én is a felém tartott kis dobozkáért. Mikor meglátom az ajándékot, a szám egy hatalmas 'o' betűt formáz. Egy nyaklánc, méghozzá egy 'L' medállal.- Haver, ezt. Öhm, nem kellett volna. Köszönöm - nézek fel rá teljesen elérzékenyülve, mire csak vigyorog.
- Mielőtt örömödben sírni kezdesz, azt javaslom, induljunk - nevet fel, és rátapos a gázra.
Niall mellett ülni miközben vezet kész életveszély. Áthajt a piros lámpán, elő, 200 km/h-val megy mindenhol, így alig öt perc alatt oda is érünk, azonban végig halálfélelmem van. Soha többé nem ülök be mellé. 
- Neked hogy lehet egyáltalán jogsid? - szállok ki azonnal mikor megérkezünk, és hálát adok az égnek, amiért majd anyu jön értem ha hívom.
- Hát, negyedjére már meguntak és megadták - vigyorodik el, és szorosan mellettem lépked. A suli tornatermébe kell mennünk, hivatalosan az a buli helyszíne, és ahogy elnézem a diákokat, a puncsba valami ütősebb is került...
- Szerinted hányan ütik ki magukat ma teljesen? - kérdésemre vigyorogva megvonja a vállát, és röhögve figyeli a mellette elhaladó miniruhás lányokat. 
- Nem elegen - kacsint egyet, amint beérünk. 
Oké, azt gondoltam, hogy feldíszítik a termet, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire kitesznek magukért. A dekoráció piros és zöld színben pompázik, egy karácsonyfát is felállítottak. Pár asztalt összetoltak, így egy hatalmas svédasztalhoz hasonló terítővel lefedett, kajával és itallal teli pult lett. A DJ a színpadon keveri az unalmasabbnál unalmasabb karácsonyi számokat, amiket minden évben agyon játszanak a rádiókban, és rengeteg diák táncol rájuk. Kissé feszengek, hiszen mindenki jellegzetes téli színekben nyomja, és én tökéletesen kirívok innen a sötétkék ingemmel. Kellett volna egy sál, vagy valami... 
- Ott van Cat, megyek beszélek vele - int a szőkeség, majd el is tűnik a tömegben. Talán nem kellett volna eljönnöm. Mindenki elvan, beszélget, táncol, én meg szerencsétlenül megálltam az ajtóban. Tipikus én. Iszok valamit és hazasétálok inkább. Mégis mit hittem? Hogy majd más lesz a mai este? Persze. 
Csalódottan, és könnyekkel küszködve sétálok a pulthoz, és öntenék magamnak egy kis narancslevet, mikor meghallok egy hangot magam mögül. 
- Megkóstolhatnád a puncsot. A srácok elég jóra csinálták - megfordulok a tengelyem körül, és nagyon meglepve fordulok a srác felé. Csak álmodok. Lehetetlen, hogy Louis Tomlinson éppen velem szemben áll, miközben félénk mosollyal nyújt felém egy poharat. 
- Köszönöm - hangom és kezem egyaránt remeg amint az ital után nyúlok. Csak bólint egyet, és poharát szájához emeli. 
- Beszélhetünk négyszemközt? Az udvaron áll egy magányos pad - vakarja meg idegesen a fejét. 
- Persze. Csak elmegyek a kabátomért - megindulok, és fogalmam sincs, követ-e. Vajon mit akarhat tőlem? Miről akar beszélni? És miért pont velem? 
Hallom magam mögött záródni a tornaterem ajtaját, így biztos vagyok benne, hogy utánam jött. 
Mivel az ő szekrénye itt van a tornaterem mellett, megvárom, amíg kiveszi a szövetkabátját, és egy mosolyt is kapok tőle. 
Miután az én kabátom is előkerült, sóhajtva követem az udvarra. 
A szívem a torkomban dobog, a tenyerem izzad, és sokkal jobban izgulok, mint mikor elindultunk. Most álmodok, vagy tényleg Louis Tomlinsonnal fogok beszélgetni? 
Amint kiérünk a hidegbe, összevonom magamon a kabátot, és fogvacogva szidom magamban a hideget. 
- Fázol? - tesz fel egy értelmetlen kérdést, mire megforgatom a szemem. 
- Nincs meleg - válaszomra kuncogás hagyja el a száját, pedig nem is volt vicces a megjegyzésem. 
Mikor odaérünk a padhoz, amiről beszélt, gyorsan lepattanok rá, ő pedig leül, eléggé közel hozzám. Az egyik pillanatban megérzem tenyerét a combomom, mire nagyot nyelek. Szemeivel rámpillant, én is visszanézek rá, szerintem látszik rajtam az idegesség. 
- Harry, te ugye a fiúkat szereted? - a szél belesűvít a fülembe, és csak reménykedek benne, hogy ez egy hülyeség. Honnan tudhatja? Egyedül Niall-nek meséltem erről. 
- Ha ez egy hülye felelsz vagy mersz, amit a haverjaid találtak ki, azt hiszem inkább hazamegyek - már készülnék arra, hogy elinduljak, de visszaránt. 
- Semmi felelsz vagy mersz-ről nincs szó. Végre összeszedem a bátorságomat hogy elmondjak neked valamit, de tudnom kell, hogy te is hasonlóképpen érzel-e - ledöbbenve nézek a kék szempárba. Látszik rajta, hogy őszintén beszél, de akkor sem tudok hinni neki. Már hogy lenne meleg? Ő tuti nem születik úgy, mint én...
Fogalmam sincs, mennyi ideje nézek rá teljesen elpirulva és döbbenten, mert csak egy szomorú mosoly kíséretében megrázza a fejét. 
- Szóval nem vagy meleg. Felejtsük el amit az előbb mondtam.
Gyerünk Harry! Itt az idő, mondd el neki, különben elrontasz mindent. Ha megteszed ezt a lépést, talán elkezdtek járni. Ha nem, talán örökre bánni fogod...
- Ne felejtsük el. Egy éve várok erre a beszélgetésre - a kezemet az ölembe ejtem, de elkapja a jobb karomat és ujjait az enyémekre kulcsolja. 
- Tudom, hogy ez így ultragáz. De nem tudlak kiverni a fejemből. Imádom a hajad, a szemed, a vonalaidat. Mindent. És szeretném, semmit nem szeretnék jobban, csak ha megtennél nekem valamit. Elvégre szülinapom van - mosolyodik el őszintén, mire bólintok. - Csókolj meg - suttogja csillogó szemekkel. 
Jó, oké, hivatalosan is álmodok. Ideje felébredni. 
- Még sose csináltam ilyet - vallom be őszintén, mire felnevet és arcát lassan közelíti az enyémhez. Vár. Vár arra, hogy megállítsam, hogy azt mondjam, ez egy hülyeség és hiba. De nem teszem, helyette bizonytalanul nekinyomom a számat az ajkainak. 
A testemet forróság járja át, az egész kezem bizsereg érintése miatt, gyengéden beletúr a hajamba, miközben csókol. 
Mi lesz ezután? Mi van ha csak játszott? 
Gyengéden becézgeti ajkaimat, én teljesen elpirulva hagyom, hogy irányítson. Mosolyogva válik el tőlem, és dönti homlokát az enyémnek. 
- Szeretnél még maradni, vagy vigyelek haza? - kérdezi édes hangon.
- Menjünk haza - bólint egyet és nyom egy puszit az arcomra. 

*Visszaemlékezés vége*

Miután megnéztük a filmet, Lou hasa feltűnően nagyot korgott, szóval leültünk vacsorázni. Agyondicsérte a főztömet, ahogy általában szokta, mert ő egyáltalán nem tud főzni. Szerintem nélkülem éhen halna...
Egy pezsgőt is bontott, mert ünneplünk. Több dolgot is. Karácsony, a szülinapja, az évfordulónk. Mindig nagy bajban vagyok azzal, mit vegyek neki, hiszen ez három eléggé fontos esemény egy napon. Idén egy ezüstnyaklánc mellett tettem le a voksomat, ami a nevem kezdőbetűjét formázza, hogy mindig vele lehessek, akkor is, ha éppen nem látjuk egymást. 
A fát is feldíszítettük, és eljött az ajándékozás pillanata. Mosolyogva nyújtom át neki a kis dobozt, amit gondosan becsomagoltam szívecskés csomagolópapírral. Amint kibontja, vigyorra húzza a száját, és ad egy puszit a számra.
- Köszönöm, babe - leheli az ajkamra, mire csak vigyorogva kinyújtom a kezem, hogy feltehessem neki. Amint becsatolom a láncot, nyomok egy puszit a nyakhajlatába. - Szerintem az én ajándékom felülmúlja ezt - a zsebébe nyúl, és egy kis dobozt húz elő, majd olyat tesz, hogy akaratlanul is elkerekedik a szemem és a szám elé kapom a kezem. 
Letérdel elém, és kinyitja a dobozkát. Egy arany gyűrű, igazán férfias darab, és valami van bele karcolva, de könnyektől képtelen vagyok elolvasni. 
- Harold Edward Styles. Tudom, hogy néha egy barom vagyok, és sajnálom, hogy el kellett mennem, de most lett kész a gyűrűd. Felejthetetlenné akartam tenni az évfordulónkat, és itt az ideje annak, hogy férj és férj legyünk. - ennél a mondatnál elnevetem magam, de nem zavarja, folytatja - Én vagyok a világ legszerencsésebb férfije, mert elfogadsz úgy ahogy vagyok. Ugyanúgy izgulok most a válaszodtól, mint mikor anno a kocsimba ülve négy éve megkérdeztem, járnál-e velem, és bemutattál a családodnak. Tudod, hogy nem vagyok túl érzelgős, és már ez is ezerszer több tőlem, mint amennyit várni lehet. Tegyél engem a világ legboldogabb férfijává, ha már a legszerencsésebb is én vagyok, és gyere hozzám, babe - az ujjamra húzza a gyűrűt, de én csak vadul bólogatva felhúzom magamhoz. 
- Igen, igen, igen, igen - ajkaimat az övéinek nyomom, és átkarolom a nyakát. Istenem, mennyire szeretem... És mennyire boldoggá tesz, akkor is, ha olyan néha amilyen. Vigyorogva elválik tőlem, és az ölelésébe von. Könnyes szemmel próbálom elolvasni a feliratot, de nem sikerül. 
- Lou, mi van beleírva? - törlöm meg a szemem. 
- Always in my heart, Harry Styles. Yours sincerely, Louis. 

2015. december 20., vasárnap

II. Ötödik

A tegnapi eléggé érdekes veszekedésünket - ha fogalmazhatok így - követően Harry nem nagyon szólt hozzám. Persze teljesen normálisan viselkedett, de látszott rajta, hogy nem szeretne velem egy társaságban lenni. Igazából, bántott is a dolog, és egy kicsit dühös is voltam a hisztije miatt. Semmi joga nincs ahhoz, hogy kiboruljon, hiszen Ő ment el, nem én. Mióta visszajött, rengetegszer gondoltam már arra, hogy talán jobb lett volna, ha nem teszi. Ha nem tér vissza, nem forgatja fel az életem, nem kavarja fel az érzéseimet, ha egyszerűen csak nem jön vissza. Mindent megváltoztatott, és nem feltétlenül örülök neki. Nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel, fogalmam sincs arról, mit akarok, csak azt tudom, hogy összezavarodtam. Mintha a régi, Harry iránt érzett érzelmek visszatértek volna, és elnyomnal minden mást. Annyira hiányzott, de nem szerethetek bele újra. Az nem lenne helyes. Egyszerűen nem tehetem meg, mert akkor bármikor leléphetne, és kedve szerint vissza, mert a naiv kis Angel mindig itr várja, és visszamegy hozzá. Hát nagyon nem. 
Gemma tegnap egy órán keresztül szabadkozott a telefonba, hogy nagyon sajnálja, most mindent elrontott, de nem ő tehet erről. Sophiát is felhívtam, aki most Niallel a srác anyukájánál segédkeznek egy felújításnál, így vele se találkozhatok kedvem szerint. Pedig már úgy beülnék egy kávézóba, és elmondanék neki mindent, hiszen mindig ezt csináltuk. 
Sóhajtva állok fel a kanapéról, Hope-ot ott hagyom a szőnyegen valami játékkal, és a konyhába érve az asztalon lévő kis cetlit az ujjaim közé veszem. Nekidőlök a konyhapultnak, és csak nézem Harry eléggé kiolvashatatlan írását, miszerint van egy kis elintéznivalója, majd jön. 
Pontosan ebben a pillanatban csörren meg a zsebemben a telefon, így miután gyorsan előveszem, meg sem nézve, ki keres, felveszem. 
- Igen? - szólok bele bizonytalanul. 
- Szia kicsim! - szinte ledöbbent, hogy apa hívott, mert nem nagyon szoktunk beszélni telefonon. Nagyon keveset látom, szinte soha, mióta Hope megszületett, még egyszer sem találkoztunk. Ők azt sem tudják, hogy Harry elhagyott... Francba... 
- Ó, szia apa - köszönök kissé feszengve, de ő lelkesen beszél, mintha nem is lenne semmi. 
- Otthon vagytok? - kérdezi, mire inkább előveszem a kedves oldalam, és válaszolok. 
- Igen, mondjuk ma Hope egy kicsit nyűgös, de megvagyunk - mosolyodok el, bár feleslegesen, úgysem látja. 
- Akkor remek, mert fél óra múlva ott vagyunk nálatok. Meglepetés! - kiált fel nevetve apu, én viszont lefagyok. Nem, nem, nem! Ó, francba! Mégis hogy hitetem el velük, hogy minden oké? Miért nem mondtam el nekik, hogy Harry egyszerűen elment? Istenem, Angel, egy szerencsétlen ember vagy... 
- De apu, nem is főztem, meg semmi ilyen - szabadkozok, miközben egy pohár vízért nyúlok. A torkom teljesen kiszáradt, egyszerűen nem tudom, mihez kezdjek most...
- Jaj, emiatt ne aggódj! Egész hétvégén sütöttünk, de már látni szeretném élőben is a kisunokámat. Meg persze titeket is - nevet fel a vonal végén, de én csak leblokkolok. Mihez kezdjek most? 
- Szuper! Várunk titeket! Most viszont mennem kell etetni - szabadkozok, és sietősre veszem a figurát. 
- Sziasztok! Legyetek jók, hamarosan megyünk! - gyorsan leteszem a telefont, és szaggatottan kifújom a levegőt. Mibe keveredtem bele?

***

Hope-pal a kezemben lépek oda az ajtóhoz, és tárom ki. Apa és Karen csillogó szemekkel üdvözölnek, majd apa egyből elkobozza a babámat, míg én Karent ölelem meg. 
- Jaj, befestetted a hajad? Milyen jól áll ez a szín! - lelkesedik a nő, mire mosolyogva bólintok. 
- Kellett egy kis változás - vonom meg a vállam, majd egyből témát váltok. - Liam és Sophia? Velük mi újság? - érdeklődök, de csak megrázza a fejét. 
- Tudod, most eléggé leköti őket a költözés, nem tudtak jönni, de puszilnak mindenkit, és üzenik, hogy hamarosan ők is jönnek majd. 
- Tiszta Harry ez a gyerek - nevet fel apu, aki könnyes szemekkel vizslatja az unokáját. Hope kacagva tűri a dobálózást, majd Karen is beszáll a 'csodáljuk Hope-ot' klubba. Egyszerűen hogy imádhatja mindenki? Ezt már tanítani kéne. 
- Semmiben nem hasonlít rám - nézem én is a kis csöppséget mosolyogva. 
- Szerintem meg igen - szól bele Karen is, mire észbekapok, és betessékelem őket. 
- Egy kávét kértek? - kérdezem a konyhába érve, de mindketten semlegesen megrázzák a fejüket. 
- Harry merre van? - néz rám apa ölében Hope-pal. 
- Akadt egy kis elintéznivalója, bármikor itt lehet - vakarom meg a fejem. Van egy ötletem igazából, amivel nem bukhatunk le...
- Annyit változtál mióta utoljára láttunk. Akkor még csak egy szerelmes tinilány voltál, most meg, egy kész nő - ámuldozik még mindig Karen, mikor hallom nyitódni az ajtót. Azonnal apuékra nézek, majd sietősen elhagyom a konyhát. 
- Egy perc és itt vagyunk - mosolygok vissza az ajtóból. 
Majd azonnal letámadom Harryt. A srác egyszerű fekete famert, és szürke pulcsit visel, ami annyira jól áll neki, hogy látványától azonnal beharapom az alsó ajkam, de aztán a feladatra koncentrálok. A srác elég furán néz rám, mikor pár centivel előtte fékezek le, és egyből belevágok a dolgok közepébe. 
- Itt vannak apuék - mondom ki halkan, mire felhúzza a szemöldökét. 
- Eljöttek idáig? - kérdezi furán, de csak legyintek egyet. 
- Nem ez a lényeg. Ők nem tudnak semmiről - vakarom meg a fejem, mire eléggé érdekesen viszlat. 
- Ó. Ők nem tudják, hogy én... - dadog össze-vissza, mire bólintok. 
- Igen. Máskor nem kérnék ilyet. De most muszáj eljátszanunk, hogy együtt vagyunk - zárom rövidre a témát, mire gondolkozóba esik. 
- És ez miért jó nekem? - veszi fontolóra a dolgot, mire sóhajtok. 
- Nem kell a kanapén aludnod - sütöm le a szemem. 
- Hanem? Aludjak a kocsiban? - háborodik fel, de csak összeszorítom a fogam. 
- Velem alszol ma. A franciaágyon, a szobánkban - bököm ki, mire elvigyorodik. 
- Van még egy feltételem - mondja perverz mosollyal. 
- Jézusom Harry, nem fogom lefeküdni veled ezért - forgatom meg a szemem, mire elneveti magát. 
- Nem ezt akartam. Ha el kell játszanunk, hogy együtt vagyunk, hozzád kell érnem. És te hagyni fogod - a szemében játékosság csillan, mire lehunyom a szemem. 
- Rendben. De nincs csók - szögezem le, mire lebiggyeszti az alsó ajkát. 
- Rendben. De akkor például egy ilyet büntetlenül megcsinálhatok - mire észbekapok, már keze a derekamon pihen, a hátam a falnak támasztva, és a srác vihorászva figyeli döbbent arckifejezésemet. 
- Meg - egyezek bele, mire ujjait rákulcsolja az enyémekre. A szokatlan érzéstől végigfut a hideg a hátamon, ahol bőre érinti az enyémet, mintha áramütés futott volna végig. Harry levakarhatatlan vigyorral lép be a konyhába, és üdvözli apuékat. 
- Jó napot - huppan le egy székre. Mielőtt kihúznék egy másikat, és leülnék rá, magára húz, így az ölébe kerülök. Gyilkos tekintettel fordulok felé, de beledörmögi a nyakamba úgy, hogy csak én halljam a válaszát.
- Azt mondtad játszunk - nyom egy puszit a nyakhajlatomba, mire megborzongok. A srác csak elfojt egy nevetést, és apuék beszélgetésére koncentrál. 
Képtelen vagyok figyelni a tudattal, hogy az ölében ülök, keze átkulcsolja a derekam, és a hasamnál állapodik meg, miközben az állát a nyakamba temeti. 
Jobban vágyom az érintésére, mint gondoltam, és ez nem lesz így jó. Túl gyenge leszek, és visszahódít... Vagy ez már megtörtént, csak magamnak sem merem bevallani? Ki tudja... 
Időközben különböző témákat vesézünk ki, hozok mindenkinek narancslevet, kekszet egy tálba, ropit, mindenféle rágcsálnivalót amit találok, és végre leülök. Újra Harry ölét választom, mert miért ne, és belekortyolok az italomba, mikor Karen egy olyat kérdez, amitől félrenyelek. 
- És Harry, nem tervezed, hogy megkéred Angel kezét? - A srác kicsit lefagy, én fuldoklok a kérdéstől, majd Harry rám néz, és mélyen a szemembe bámul. 
- Igen, akartam. De máshogy alakultak a dolgok - válaszol szomorkás mosollyal, mire Karen bólint. 
- Hát igen. Az élet néha igazságtalan. 
Képtelen vagyok megállni, hogy bele ne szóljak, pontosan Harryre nézve.
- Sokszor az.

***

Apa és Karen egész nap Hope-ot nyomorgatták. A kislány a nap végére már rendesen elfáradt, így Harryvel eléggé hamar, mindenfelé hiszti nélkül fürdettük le. Egy gyors tápszerezés és cumikeresés után már szinte ringatás nélkül elaludt.
Apaék már holnap korán reggel indulnak, amikor valószínűleg még mindenki aludni fog, így el is búcsúztak, miután megágyaztam nekik a vendégszobában. Harryvel megegyeztünk, hogy én kezdem a fürdést, így egy gyors zuhany után már nyakig betakarózva kapcsolgatom a tévét, ahol szokás szerint semmi nézhető nincs. 
A telefonom után nyúlok, pontosan akkor, mikor Harry belép, így nem kezdek SMS-ezni anyuval. Egy szál boxerben fekszik be mellém, és túl közel jön ahhoz, hogy már elfogadható legyen. 
- Nem fázol így aludni? - fordítom felé a tekintetem, mire vigyorogva felkönyököl. 
- Nem. De jó jel, hogy észrevetted - neveti el magát, de csak értetlenül nézek rá. 
- Mi? Miért? - kérdezem furán. 
- Mert így tudom, hogy végignéztél rajtam legalább egyszer mióta kijöttem onnan - mondja egósan, de csak megrázom a fejem.
- Ha nem néznék rád, akkor is eléggé szembetűnő lenne a sok csupasz bőrfelület - magyarázom szemforgatva, de idióta vigyorából ítélve, nem hatja meg, továbbra is neki van szerinte igaza. 
Miután nem válaszol, az éjjeliszekrény mellett lévő könyvemért és szemüvegemért nyúlok. Igen, ha sötétben olvasok, szükségem van rá. Egy egyszerű fekete keretes szemüvegről beszélünk, szóval semmi extra, mégis, milor felveszem, Harry egy 'uh' hangot hallatt. 
- És most mi van? - kérdezem sóhajtva. 
- Úgy nézel ki ebben, mint egy szexi titkárnő - válaszol, de zavaromban csak beharapom az alsó ajkam, mire felnyög. - Emlékszel mit mondtunk? Nincs szex a játék miatt. Ha nem hagyod ezt abba, nem garantálom, hogy nem teperlek le - motyogja túl közel hajolva hozzám, mire bólintok, és gyorsan leveszem a szemüvegem, mire szomorúan lebiggyeszti az alsó ajkát. 
Elhelyezkedek az ágyban, Harry kinyomja a tévét, de képtelen vagyok elaludni. A srác felé fordulok, aki mélyen a szemembe néz. Szó nélkül magához húz, a mellkasába temetem a fejem, és máris sokkal jobban megy az alvás. Egyszerűen megőrjít ez a srác...
- Harry - motyogom félálomban. 
- Hüm? - kérdez vissza már szinte alva. 
- Még mindig szeretsz? - szinte önkívületlen állapotban csúszik ki a számon, de miután belepuszil a hajamba, tudom, hogy semmi rosszat nem mondtam. 
- Igen. Még mindig ugyanakkora szenvedéllyel szeretlek - mosolyodik el a sötétben. 
- Jó éjt, Harry - a kezemet a hasán nyugtatom, de látszólag nem zavarja, mert újra belepuszil a hajamba, majd megszólal. 
- Jó éjt, szerelmem.

II.: Második

Nem várok senkit, így egy hatalmas sóhajjal, és az oldalamon lévő Hope-pal nyitom ki az ajtót, de amint meglátom, ki jött, egyből bezárom. Bezárnám, de az illető a lábával kitámasztja, így
lehetetlennek tűnik, hogy kizárjam. 
Sokat gondoltam erre a találkozásra. Voltak napok, hetek, mikor folyamatosan erről álmodtam, aztán, később felhagytam a reménnyel, miszerint valaha megtörténik. Az álmomban a nyakába ugrottan, megölelt, elmondta, mennyire szeret, és sajnálja, kezdjünk mindent elölről, hiszen ő a másfél év alatt senkivel nem csalt meg. Igen, egy tökéletes világban így történt volna ez az egész. De ez nem álom, ez a kőkemény valóság, melyben elhagyott egy gyerekkel együtt, és mikor ő úgy gondolta, másfél év után visszajött. Mégis mit keres itt? Kezdett az egész életem egyenesbe jönni, erre pont most toppan be, és rontja el az egészet? 
Pislogás nélkül meredek rá, ő csak elkerekedett szemekkel nézi a kezemben tartott csöppséget, aki kacagva néz vissza az apjára. A göndör fürtjei eléggé megnőttek, már nem is annyira göndören pompáznak, kezdenek egyenesedni, de talán meg jobban áll neki ez a felnőttesebb külső. Zöld szemei ugyanúgy világítanak, de most a szerelmes csillogás helyett értetlen szemekkel néz rám. A fehér póló kiemeli napbarnított bőrét, ami annyit jelenthet, hogy valami olyan helyre ment, ahol még novemberben is jó idő van. Egy gurulós bőröndöt tart a kezében, másikban egy pulcsit, és fél kézzel idegesen beletúr a hajába. 
Az agyam leblokkol, csak arra tudok gondolni, hogy itt áll az ajtómban. Másfél kínkeserves év után végre újra láthatom, még akkor is, ha számára a kislánya a legújabb dolog. Rám emeli tekintetét, hirtelen düh villan át szemein, és ez mozdulattal bent is terem a házban. Nem próbálkozik azzal, hogy megöleljen, puszit adjon, csak mereven áll, és figyel.Szemeit végigvezeti barna hullámos hajamon, ami lassan a hátam közepéig fog érni, a fehér pólómon, elidőzik tekintete a melleimen, amik valljuk be, a sok tejtől a kétszeresükre nőttek, fekete cicanadrágomon, majd újra a arcomnál áll meg. Szólásra nyitja a száját, de aztán becsukja, mint aki arra vár, hogy én kezdeményezzek beszélgetést. Ha, na még mit nem! Elmegy, és utána nem tud megszólalni? Akkor tessék csak, keresse a szavakat. 
Újra végigszánt göndör haján, majd megköszörüli a torkát, és újra a kislányunkra néz. 
- Mennyi idős? - csak ennyit kérdez, de én lesütöm a szemem. Szinte biztos, hogy meg fogja kérdőjelezni, hogy ő az apuka, de ha kell, csináljon apasági tesztet, akkor úgyis kiderül. 
- Hat hónapos - motyogom halkan, mire fejben számolni kezd. Összeadja a hónapokat, majd elborzad. 
- Van egy lányom, és nem szóltál róla? - emeli fel egy kicsit a hangját, de kihúzom magam, és leállítom. 
- Ne kiabálj velem, semmi jogod nincs hozzá. Mégis mikor kellett volna elmondanom? Amikor a leveledet olvasva bőgtem a sarokban, mikor te ki tudja hol voltál, mit csináltál, és kivel voltál? Igazad van, szerintem is - mondom mérgesen, a sírás határán állva, de nem hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Nem szabad gyengének tűnnöm előtte. 
- Nézd, Angel - sóhajt egy hatalmasat. - Még mindketten fiatalok voltunk, nem álltunk készen ekkora dolgokra - mondja szemrebbenés nélkül, mire hisztérikusan elröhögöm magam. Másfél év után komolyan csak ennyit tud kibökni? Hát ez kész. 
- Igen, igazad van, az alatt az egy év alatt tényleg felnőttünk - húzom szomorú mosolyra mosolyra a számat, és nyomok egy puszit Hope hajába, aki édesen kacagva nyúl Harry felé. 
- Ha tudom, hogy terhes vagy... - suttogja inkább magának, mint nekem, de csak megforgatom a szemem. 
- Akkor mi? Nem hagysz el, mert gyereked van? Kérlek, így legalább kiélted magad, és nem a lányodat pelenkáztad - mondom gúnyosan, mire látszólag elpattan benne valami. 
- Nem tetszik az új stílusod - morogja, mire csak felnevetek. Semmi joga elkönyvelni valakinek, mikor másfél évet kihagyott az életemből. 
- Nem tetszik, hogy elhagytál - válaszolok hasonlóan az iménti mondatához. 
- Nem tudnánk beszélni? Mondjuk a konyhában - dörzsöli meg az orrnyergét, mire kicsit megszánom. Bólintok, és Hope-pal együtt megindulok a konyha felé, majd mikor odaérek, lazán nekitámaszkodok a konyhapultnak, és várom Harry mit akar felhozni témának. 
Hope mocorog a kezemben, és Harry felé pillantgat, aki még mindig sokkos állapotban figyel. Mint aki nem tudja feldolgozni, hogy van egy lánya. 
Valamivel kedvesebben próbálom folytatni, hiszen ki tudja, mit akar. Ha esetleg itt marad, remélem, nem hozza ki belőlem a régi énem. Aki képtelen volt elviselni egy srác hiányát, napokig bőgött... Nem, soha nem térhet vissza ez az Angel. 
- Miről beszéljünk? - kérdezem sóhajtva, miközben odasétálok az asztalhoz, és lepattanok egy székre. Megáll előttem pár lépéssel, és sóhajtva beletúr a hajába. Oké, ezalatt az egy év alatt szinte semmit sem változott, mégis szembetűnő a változás. Ez egy egészen értelmes mondat lett, Angel, gratulálok...
- Mondjuk rólunk. Vagy a gyerekről - süti le a szemét, mire megszánom. Most tudja meg, hogy van egy lánya és semmit nem tud róla.
- Hope - javítom ki, mire felcsillan a szeme. 
- Hope? - kérdez vissza mosolyogva. 
- Igen. Május kilencedikén született, nagyon jó gyerek, végigalussza az éjszakát, egy rossz szavam nem lehet. Egyszerűen imádnivaló, mindenki odáig van érte. Anya tejet eszik, de már egyre többször adok neki tápszert és babaételt, bár azokat nagyon nem szereti. Imádja a férfiakat, a nevelőapádat, Gemmát, az egész családodat. Néha hisztis, igényli a napi két sétát, de amúgy nagyon jó gyerek - kezdek el fecsegni őszinte anyai büszkeséggel, amiért ilyen jó kislányom van. Harry félve lepillant rám, és remegő hangon szól hozzám. 
- Megfoghatom? - hangjában némi félelmet vélek felfedezni, de csak elnevetem magam, és odatartom hozzá. 
- A lányod - mosolygok az orrom alatt, mire elveszi a kislányunkat, és gyakorlott mozdulattal megfogja. Őszinte csodálattal néz végig a lányán, és akármennyire se szeretném, hasonlítanak egymásra. Jobban, mint kellene.
Hope, mintha megéreznél, hogy az apja tartja a kezében, azonnal édesen kacagni kezd, megfog a markában egy göndör tincset, és húzni kezdi, teljes babaerejéből. Harry arckifejezését látva halkan felkuncogok, majd beleharapok a számba, mikor Harry rosszalóan rám néz.
- Annyira gyönyörű - suttogja a srác teljes extázisban, mire hatalmas mosoly terül szét az arcomon.
- Mi hoztuk össze - motyogom halkan, mire csillogó szemekkel felém fordul. Oké, nem mondom azt, hogy nem haragszok rá, mert hazudnék. De együtt hoztuk össze egy a babát, a mi érdemünk, és bármennyire is nem szeretném, ez örökre össze fog kötni vele.
- Kételkedtem abban, hogy én vagyok az apa - szólal meg halkan, mire megrázom a fejem.
- Ha nem a tiéd lenne, már rég együtt nevelném az apával - közlöm szárazon, de rám se hederít, folytatja.
- De annyira hasonlít rám, hogy ha akarnám se tudnám letagadni - fejezi be még mindig halkan, majd Hope kacaja tölti be a teret. A kislány csillogó szemekkel nézi az apját, aki gügyögve beszél hozzá. - Hogy bírtad ki egyedül? Jézusom, annyira sajnálom... Egy barom voltam.. - mondja lesütött szemekkel, és elkezdi ringatni a kicsit. Megvonom a vállam, de összeszorul a torkom.
Erre a kérdésre egyetlen választ tudok mondani: Borzalmasan. Egyszerűen kibírhatatlan volt az első hónap egyedül egy gyerekkel, mert teljesen tapasztalatlanul kezdtem hozzá a dolgokhoz. Nem tudtam etetni, tisztába rakni, túl ügyetlen voltam hozzá. Aztán, mikor napi rutinom lett a koránkelés, hogy a picit etessem, a pelenkázás, az etetés, egyre jobban belejöttem. Rengeteg tejem volt, csak Hope nem használta ki, mert egyáltalán nem tudott szopizni. Vagy túl erősen harapott rá, és nem szívott jól, vagy egyáltalán nem szívott semmit. Aztán már ő is belejött, és alig vártam, hogy a reggelre összegyűlt tejet végre megigya, mert már borzasztóan fájtak a melleim. Mára szinte rutinos mozdulatokkal etetek, hozzászoktam a dolgokhoz, és minden rendben.
- Nem tagadom: nagyon nehéz volt. De mit kellett volna tennem? Egyszerűen beletörődtem mindenbe, és elfogadtam a helyzetet, majd belerázódtam - teljesen egyszerűen válaszolok, de akkor is pár könnycsepp gyűlik a szemembe. Harry szeme szomorúan siklik rám, majd egy hangos sóhaj hagyja el a száját. 
- Sajnálom. Ha tudtam volna... - szabadkozik újra. Csak szomorú mosolyra húzom a számat, és a kislányom után nyúlok. Harry szó nélkül adja vissza, mire a hajamat hátradobva fogom meg Hope-ot. 
- Már nem számít Harry. Legalább boldog voltál - kerülöm ki, és elindulok a nappali felé. 
- Nélküled sose voltam boldog - hallom meg az elgyötört hangot, de tuti, hogy képzelődtem. 
Amint beérek a nappaliba, Hope-ot azonnal lerakom a kis játszó ágyacskába, és szembe fordulok Harry-vel.
Lehuppan a kanapéra, és várakozó szemekkel pillant rám. Csak sóhajtva leülök mellé, felé fordulok, és várom, hogy miről akarna beszélni.
Talán lazának tűnök, de ez a váratlan találkozás belülről kikészít. Egyszerűen nem tudom hova tenni, fogalmam sincs, hogy viselkedjek, egyszerűen ez az egész egy nagy hülyeségnek tűnik. Mintha álmodnék, körülbelül úgy érzem most magam.
Annyit változott ezalatt az idő alatt. A haja kicsit megnőtt, szemei elvesztették azt a szokásos csillogást, amivel mindig rám nézett, sokkal felnőttesebb, férfiasabb lett, és talán egy kicsit meg is komolyodott, pedig csak egy év telt el. Talán én is ennyit változtam?
Mintha olvasna a gondolataimban, óvatos mosollyal végignéz rajtam.
- Tetszik az új hajad. A szőke a gyengém, de megbolondulok a barnáért - közli vigyorogva, de csak megeresztek egy apró mosolyt, miközben felhúzom a térdem.
- Hát, igen, kellett az újítás - vonom meg a vállam, mire elkomorodik és bólint. - Miről szeretnél beszélni? - kérdezem valamivel kedvesebben, és végre hangos sóhajjal belekezd.
- Rólunk - mondja ki, nekem meg összeszorul a torkom. Pont az a téma, amiről a legkevésbé se szeretnék beszélni soha senkiről. Harryt lezártnak tekintettem egy órával ezelőttig, egy olyan srácnak, aki csak ugyanúgy összetörte a szívem, minta többi. Mégis, ez a látogatás teljesen felzaklat, hirtelen minden érzés előtör, felerősödik, és megállíthatatlanná válik. Összeszorul a torkom, a szemembe könnyek gyűlnek, és látszólag Harry is észreveszi a bennem harcoló érzelmek kavalkádját, mert kezét a combomra simítja, és gyengéden megszorítja. Szinte azonnal ellököm onnan, légzésemet csillapítom, és kicsit összeszedem magam.
- Nincs olyan, hogy rólunk. nincs olyan, hogy mi. Vagy te, és vagyok én. Szóval nincs miről beszélni - mondom komoran, miközben folyamatosan a gyönyörű szemeibe nézek. Jézusom...
- Ne mondd ezt - kéri összezavarodva, és kétségbeesetten.
- Elhagytál. El sem köszöntél. Egy gyereket nélküled kellett megszülnöm. Tudod, egy normális apa fogja a anya kezét a szülőszobában, nem éppen valaki mást fektet meg - válaszolok gúnyosan, mire összeszorítja a szemét, és megfeszülnek az izmai. Talán könyörtelen vagyok? Na és? Minden vád igaz...
- Egy nővel sem voltam rajtad kívül - válaszol, de csak felnevetek. Na persze.
- És ezt higgyem is el? Kibírtad egy évig szex nélkül? - szomorú mosollyal nyugtázom szótlanságát. Remek. Ezek szerint, ha úgy vesszük, meg is csalt. Még egy dolog, amit felírhatok a bűneihez. - Teljesen mindegy, felesleges erőltetni ezt a beszélgetést, tökéletesen megértelek - hajtom le a fejem, majd eszembe jut, hogy én is féltékennyé tehetném, ha akarnám. És győz az akarat, így diadalittas mosollyal pillantok vissza rá. - És ne érezd magad emiatt rosszul, nekem is van valakim - az arckifejezéséért már megérte ezt elmondani. Azt a fajta döbbenetet, ami kiül az arcára, még sose láttam, és szinte azonnal fel is pattan. 
- Ki? - kérdezi idegesen, és fel-le sétálgat a szobában. 
- A neve Louis - vonom meg a vállam, mire felém kapja a fejét. 
- Akkor hamar továbbléptél rajtam - hanyatlik vissza szomorúan a kanapéra, mire hangos sóhajjal magyarázkodni kezdek. 
- Csak három hónapja kezdtünk el találkozgatni, egyelőre csak randizgatunk - látszólag megkönnyebbül, és ejti a témát. 
- Akkor ránk már semmi esély? - kérdezi szomorú mosollyal, mire beharapom az alsó ajkam, és megvonom a vállam. Hope pontosan ebben a pillanatban sír fel, így gyorsan odasietek a kiságyhoz. Harry követ, és megáll mellettem, miközben a kislányunkat nézi. 
- Figyelj. Nem mondom azt, hogy nulla százalék, mert azzal hazudnék. De mindenemmel az ellen leszek, hogy újra belédszeressek - mondom ki teljesen őszintén, mire elvigyorodik, és közelebb lép. 
- Én meg minden erőmmel azon leszek, hogy visszahódítsalak - hajol közelebb, és a fülembe suttog, miközben elindul mellettem. - Itt maradok addig, amíg akarod, segítek Hope-pal, és elalszok a kanapén - jelenti ki, és már ott is hagy. Csak elkerekedett szemekkel nézek magam elé, majd megrázom a fejem, és elindulok az emeletre, a lányommal a karomon. 

2015. december 6., vasárnap

II.: Első

Sziasztok!
Meg is érkeztem az első résszel! :) 
Már felbukkam egy új szereplő, egy fontos szereplő ;)
Kicsit húzom az agyatokat, legkötelebb csak két hét múlva ilyenkor rakok ki részt :D
Jó olvasást! :)



Sóhajtva, és kissé nehezen tolom ki a babakocsit, és miután bezárom az ajtót, összehúzom magamon a kabátom. November vége felé járunk, eléggé hűvös már az idő, így Hope-ot is bebugyoláltam. Anya szerint néha túlöltöztetem, de szerintem így biztos, hogy nem fázik meg. Mivel a reggeli sétánkat tesszük meg éppen, még álmosan, nagyokat pislogva szemléli a körülötte lévő világot, míg én mosolyogva figyelem nagy ásításait. Eddig is szerettem a gyerekeket, de mióta Hope megszületett, egyszerűen imádok babázni. Más anyuka a szülés után megutálja örökre a gyerekeket, amit egyáltalán nem értek, mert hogy lehet őket utálni? Apró emberkék, akiknek szükségük van a szülők szeretetére. Nincsenek nagy igényeik, pont ezt szeretem Hope-ban is. 
Sokan rácsodálkoznak, hogy mennyire látszik rajta, milyen nagy szeretetben él, mikor egyedül nevelem. Mikor Louisval először találkoztunk, ő sem hitte el, hogy Harry elhagyott, hiszen akkor béke árad szerinte a tekintetemből, amilyen csak egy férjes nőjéből szokott. 
A következő kérdése az volt, hogy utálom-e Harry-t. 
Nem utálom. Egyszerűen csak sajnálom, hogy ilyen lezáratlanul itt kellett hagynia. Sosem tudnám utálni, hiszen valaha szerettem. 
A reggeli gyér napsütés, ami így október környékén elég ritka, megvilágítja az arcom és egy hatalmas mosoly terül szét rajta, mikor meglátom a játszóteret. A házunktól tíz percnyi babakocsis lassú sétára van, és amint meglátom a szabad hintát, azonnal odastartolok. Óvatosan kiveszem Hope-ot a babakocsiból, beleültetem a babahintába, és lökni kezdem. Ilyenkor mindig kacagva lógatja a kezét-lábát, ami belőlem mint mindig, most is egy vigyort vált ki. Ilyenkor nem létezik más, csak én vagyok és a kislányom, akinek mindig csillog a szeme, mindig mosolyog, ha éppen nem fáj a hasa, és mindig olyan szeretnivaló. Egyszerűen csak mosolygásra készteti az embert a kis sapkás boldog babaarcával, gügyögésével, kacajával. 
- Milyen szép baba - hallok meg egy férfi hangot magam mögül, és mosolyogva fordulok Louis felé, aki vigyorogva belerakja a kisfiát a hintába. 
- Hát ti? - kérdezem mosolyogva, miközben tovább lököm a lányomat. 
- Reggeli gyors játszótér, mert már nem bírok vele - nevet fel halkan, és nyom egy puszit az arcomra. Sajátos köszönése, már eléggé megszoktam, nem hoz zavarba. 
- Hozzánk bármikor átjöhettek, te is tudod - csak bólint egyet, és továbbra is löki a kis Adamet. A barna hajú kisfiú vigyorgó, rossz tekintettel figyeli az apját, aki karikás, fáradt szemekkel, rosszallóan néz a fiára.
- Tudom, de nem akartunk reggel zavarni - válaszol kimérten, és ez is egy azok közül, amiket szeretek benne. 
- Ti sose zavartok. Maximum meg kéne várnotok, amíg Hope-ot megszoptatom - vonom meg a vállam, mire felém kapja a fejét, és egy kisfiús mosollyal ajándékoz meg. Hirtelen elkomorodik, és gyorsan témát vált. 
- Angel, jövőhét pénteken ráérsz? - harapja be az alsó ajkát, mire szinte azonnal rávágom a választ. 
- Persze. Majd Sophia vagy Gemma vigyáz Hope-ra - mondom mosolyogva, mire felcsillan a szeme, majd azonnal el is komorodik, és megköszörüli a torkát. 
- Volna kedved elmenni vacsorázni? - kérdezi nagyra nyílt szemekkel, mire automatikusan elmosolyodok. Szeretem azt is benne, hogy mindig így kérdez meg, ha randira hív. Általában egyszerű éttermekbe visz, mert nem igazán kedveli egyikünk sem a puccos helyeket, de mindig nagyon jól érzem magam vele. Már odáig eljutottunk, hogy megfogja a kezem, de elmondása szerint nem szeretné elsietni a dolgokat, amit nagyon is megértek. 
Adam anyját még egyetemen ismerte meg, elsiették a dolgokat, a lány teherbe esett, és Louis-ra bízta a gyereket. Így romba döntötte az álmát, mert huszonkét évesen ott kellett hagynia az egyetemet, és felnevelni a kisfiút. 
Ezért akar velem lassabban haladni, nem akar meggondolatlan lenni, mert már nem csak a saját életét rontaná el, hanem a fiát is. 
- Persze - bólintok rá a vacsora meghívásra, mire végre őszintén elmosolyodik, és közelebb lép hozzám egy lépéssel. 
- Akkor nyolcra ott vagyok érted, rendben? - kérdezi meg újra, de a válaszom nem változik, újra fejbólintással jelzem, hogy rendben van a dolog. - Képzeld, az anyja - mutat a fejével a kissrác irányába - újra felbukkant, és látni akarja a fiát - sóhajt egy hatalmasat, nekem pedig végigfut a hideg a hátamon. 
- És mit mondtál neki? - kérdezem kicsit félve a választól, mire a srác fújtat egyet, és kiakadva válaszol. 
- Szerinted? Természetesen elküldtem, és közöltem vele, hogy felejtse el, soha nem fogja látni a gyerekét, ha élete első három évében elhagyta. - Látszólag teljesen felzaklatta a látogatás. A szeme sokkal fáradtabban csillog, mintha már a lány említésére megfájdulna a szíve, így meggondolatlanul cselekszek. Tenyeremet az övébe csúsztatom, ujjaimat rákulcsolom az övéire, és szorítok egyet rajta. Értetlenül néz rám, majd mikor tudatosul benne, hogy kéz a kézben lökjük a gyerekeinket, elmosolyodik, és ő is rászorít az én kezemre. 
- Teljesen helyesen cselekedtél - mosolygok rá én is, majd a következő pillanatban Hope felsír. Ösztönösen engedem el a kezét, és emelem ki a kislányomat, ezzel kezdem el csillapítani a sírását. De csak nem akarja abbahagyni, így sóhajtva Lousira nézek. - Megfognád, amíg megkeresem a tápszert? - azonnal a kezébe nyomom, meg se várva a válaszát, mire felveszi a babatartó pózt, és beszélni kezd a síró lányomhoz. 
- Hope baba, ne sírj, mert anyu akkor aggódni fog. Mi a baj? Fáj valamit? Vagy csak uncsi a hinta? - kezd el gügyögni a kicsimnek, miközben apás mozdulatokkal a feje felé emeli. Hope abbahagyja a sírást, és nevetve rázogatja meg apró kezeit, mire értetlenül fordulok felé. Talán hiányzik neki egy férfi a háznál? Egy apukára vágyik, aki folyton mellette van? 
Talán erre lenne szüksége. Istenem, Harry, hol vagy, mikor kellenél a lányodnak?
Sóhajtva hagyom abba a kotorászást, és megkönnyebbülve nézek Louisra. 
- Köszönöm. Nem tudom, mi van vele, egyre jobban szereti, ha férfiak foglalkoznak vele - mosolygok rá, mire csak bólint, és továbbra is ringatja a kicsimet. 
- Talán hiányzik neki egy apuka - vonja meg a vállát, mire könnyek gyűlnek a szemembe, de bólintok. Van valami, amit nagyon jól tudom, hogy sose tudok majd megadni neki: egy apát. 
Louis látszólag lefehéredik, és hebegve megszólal. 
- Úristen, ne sírj, nem úgy gondoltam - terem mellettem egy lépéssel, és bűntudatos szemekkel néz rám. Mosolyogva megrázom a fejem, letörlöm a könnyeket, és mélyen a szemébe nézek. 
- Nem a te hibád. Harryé - veszem el a lányomat, aki szinte azonnal menne vissza Louishoz. Berakom a babakocsiba, és az engem figyelő fiúra pillantok.
- Harry egy barom volt, mikor elhagyott téged. Nem ismerem, de élete legnagyobb hibáját követte el, mikor elment - simít ki egy barna tincset a szememből, és mosolyogva figyel. Ismeri az egész történetet, mindent elmeséltem neki. Tudja minden egyes gondolatom, amire akkor gondoltam, minden egyes kételyem, tudja, hogy Harry nem tud a gyerekről, tudja, hogy mennyire fájt ez az egész. 
- Életem legrosszabb napja volt - suttogom elkeseredetten, mire a karjaiba húz, és szorosan átölel. Megnyugtat a szívverése, amit a mellkasának döntött fejem miatt tökéletesen hallok, ahogy belepuszil a hajamba, és érzem, hogy mellettem áll. 
- Tudom. Átérzem - motyogja halkan. 
- Annyira köszönöm, hogy Te mellettem vagy - hangsúlyozom a 'Te' szócskát. 
- Ha esetleg Hope apára vágyik, vagy nem tudsz vele mit kezdeni, tudod hol találsz. Rám bármikor számíthatsz - kicsit eltolom magamtól, és hálásan pillantok fel rá. Mosolyogva néz rám, és most kivételesen én nyomok egy puszit az arcára. Kicsit meglepődik, de azonnal elmosolyodik, és nevetve megszólal.
- Mit szólnál a most péntekhez is? - nevetve válaszolok, de még mindig öleli a derekam. 
- Tökéletes lesz. Nyolcra értem jössz? - kérdezek vissza én is, mire ő is nevetve bólint. 
- Nyolcra ott vagyok érted - kibontakozok az ölelésből, és megfogom a babakocsit. 
- Lassan mennünk kell haza. Majd találkozunk. Sziasztok - intek mosolyogva az apukának és a fiának, mire Louis vigyorogva bólint, és ő is elköszön.

***

Sóhajtva dőlök le a kanapéra, miközben Hope a kiságyában játszik valami nagy kockával, amit Gemma vett neki. Miután hazajöttünk, megetettem a babám, aztán csak játszottunk, majd délben újra evett, és lefektettem aludni. Borzasztóan aludt, ha jól számolom, összesen egy órát, így inkább kivettem, és délután fárasztani próbáltam. Most fél öt van, kint már erősen sötétedik, Hope egyre nagyobbakat ásít, de azért sem szabad hagynom, hogy elaludjon.
Nappal semmit sem alszik, éjszaka viszont csak egyszer kelek fel hozzá, mert teljesen békésen alszik. Éjfélkor etetem, így akkor is fel kell keltenem, de talán majd lassan ezt az etetést elhanyagolhatnám. Akkor őt sem kéne kelteni, én is aludhatnék, mert kezd rajtam meglátszódni a folyamatos fáradtság. Oké, egy rossz szavam se lehet, de egész nap a gyerek mellett lenni, ringatni, játszani vele, emellett az itthoni teendőket is elvégezni... Nem egy leányálom...
A telefonom csörgése riaszt fel, így gyorsan elhúzom a képernyőt, meg sem nézve, ki hívott. Anyu szinte azonnal beleszól, újabb aggódó kérdéseket tesz fel.
- Szia kicsim! Minden oké? - sóhajtva elmosolyodom. Mióta megszültem, anya borzasztóan sokat aggódik értem és Hope-ért, bár semmi oka rá. Szerintem egész jó anya vagyok, nem lehet panaszkodni. Ahhoz képest, hogy egyedül csinálok mindent... 
- Szia anyu! Persze, mint minden nap, ma sem történt velünk semmi érdekes - darálom le a szokásos szöveget, mire hangos sóhajt hallat, és már beszél is egy teljesen másik témáról. 
- Egyszerűen féltelek. Huszonegy éves vagy az Isten szerelmére, és máris egyedül élsz egy hat hónapos gyerekkel - megforgatom a szemem, de valamiben igaza van. Ha Harry itt lenne, nem kéne egyedül élnem egy hat hónapos gyerekkel... 
- Hát, korán kezdtem? - kérdezem beharapott alsó ajkakkal. 
- Nem kéne aggódnom, ha Harry nem hagyott volna el. Nem sétált volna ki az életedből egy darab papírt hagyva maga után - igen, a családom eléggé nem érti Harry okait, és én sem. Nem utálják, mert tudják, hogy nem tud a gyerekről, de ez nem változtat semmin. Akkor is elment, itt hagyott...
- Anyu, hányszor beszéltük már ezt meg? - kérdezem, miközben szaggatottan kifújom a levegőt. 
- Sokszor. De nem elégszer. Remélem, legközelebb valamivel okosabb leszel - kezdi a dorgálást. 
- Legközelebb nem hagyom magam teherbe ejteni - motyogom az orrom alatt. 
- Ez az én okos lányom! - kiált fel nevetve anya, de csak mosolyogva megforgatom a szemem. 
- És mikor jöttök hozzánk? - kérdezem teljesem bezsongva. 
- Nem tudom. Tudod, most elég sok a munka, meg a szabadságot sem adják ki a napokban, szóval fogalmam sincs, sajnálom kicsim - sóhajt egy hatalmasat. Csak bólintok, felfogom a szavak súlyát, és igyekszek a továbbiakban másról beszélni. 
- Persze, megértem. Egyébként, pénteken újra vacsorázni megyek Louisval - szűröm ki a fogaim között, mire felkuncog. 
- A sráccal, aki még csak meg se csókolt eddig, pedig három hónapja ismered? - hát igen, anya mindenről tud...
- Hé, engem nem zavar a tempó! Jobb mint az első randin szexelni - forgatom meg a szemem, mire anya hangosabban elneveti magát. 
- Ahogy mesélted, kész úriember - hallom a hangján, hogy mosolyog, ami belőlem is egy vigyort vált ki. 
- Az is. És imádja Hope-ot. És nem zavarja, hogy van gyerekem, mert neki is van egy imádnivaló kisfia - mesélem anyának boldogan, de feleslegesen, mert már tudja ezeket. 
- Hát, ha tényleg olyan, mint amilyennek elmondtad, akkor tényleg jó srác lehet - érzem, hogy nem őszintén beszél, de erre most nem akarok kitérni. - De nem kéne még várni? Harry-re... - azt hiszem, lassan földhöz kéne vágni a telefont. Hogy mondhat ilyet? 
- Mégis mire várjak? És ha visszajön? Tegyek úgy, mintha ez a másfél év meg nem történt lenne? Mit vársz tőlem? Azért ezt te se kérheted - rázom meg a fejem kiakadva, mire kínos csönd támad a vonal végén. 
- Tudod mit? Igazad van. Éld az életed - eléggé közömbösen mondja ezt, mire beharapom az alsó ajkam. 
- Köszönöm - forgatom meg a szemem, pontosan akkor, mikor Hope elkezd sírni. - Most mennem kell, Hope sír - és le is teszem a telefont. Kiemelem a babámat a kiságyból, de megszólal a csengő. Sóhajtva, gyerekkel az oldalamon vágtatok ki az ajtóig, rossz előérzettel, kissé sokkos állapotban. Bárki is jön, ha meglát, szerintem sírva el fog futni...